Várszegi Eszter pszichológus

Mire számíthatunk, mi fog velünk történni,

ha elveszítünk egy számunkra fontos valakit/valamit?

Minden ember életében előfordul, hogy elveszít egy hozzá közelálló személyt, gondoljunk akár egy szerelmi, akár egy baráti szakításra, vagy éppen egy szerettünk halálára. De gyászról beszélhetünk akkoris, ha egy munkahelyről távozunk, elköltözünk otthonról, vagy akár a fiatalkorunk végéhez érünk. Természetesen nem lehet összehasonlítani egy rövidtávú kapcsolat lezárását egy szülő elvesztésével, hiszen az érzések intenzitása, megélése és egyáltalán a halál visszafordíthatatlansága sokkal megrázóbb, de mind a két helyzetben hasonló folyamatot élhetünk át, hisz mindegyik egyfajta veszteségélmény.

A gyász kifejezést tehát nem csak halál, de bármilyen más veszteség kapcsán is használhatjuk, ugyanis hasonló gyászmunka zajlik le bennünk. Nem mindenkinél ebben a sorrendben és nem biztos, hogy minden fázis megjelenik nálunk. Az egyszerűség kedvéért egy számunkra fontos személy elvesztésén keresztül kerül bemutatásra a gyászfeldolgozás.

“A gyász nem dolgozható fel úgy, ha megkerüljük; szembe kell néznünk vele.”

/Albert Y. Hsu/

A gyász folyamata:

1.  Sokk, tehetetlenség. Ez az első fázisa a gyásznak, mikor szembesülünk a hírrel, hogy valami véget ért, valakit elveszítettünk vagy rövid időn belül el fogunk veszíteni. Ez az élmény sokkszerűen hathat, függetlenül attól, hogy váratlanul ért minket, vagy tudtuk, hogy hamarosan be fog következni, mert még utóbbi esetben is reménykedik az ember. Ez az első és legmegrázóbb pillanat, amikor még fel sem tudjuk fogni, hogy mi történt, csak azt érezzük, hogy ez nem lehet igaz! Tagadunk!
2.  Düh-harag. A következő időszakban, mikor már túlestünk az első sokkszerű élményen, általában dühöt és haragot érzünk, hiszen felborult a minket körülvevő egyensúly, elveszítettünk egy “biztos pontot” az életünkben. A leggyakoribb kérdések: „Miért pont én? Miért pont velem történik ez? Hogy tehetted ezt velem?”. Ilyenkor haragszunk a világra, mindenre és mindenkire. Dühösek vagyunk arra, aki itt hagyott minket, és magunkra is.
3. Alkudozás. A harmadik fázisban a múlt felidézése a jellemző, ilyenkor azon töprengünk, hogy MI LETT VOLNA, HA másképp cselekszünk, ha jobban figyelünk a másikra, ha (időben) elvisszük orvoshoz. Próbáljuk összerakni a puzzlet, magyarázatot keresünk arra, hogy miért alakult így. Ha nem halálesetről van szó, gyakran előfordul ebben a szakaszban, hogy úgy gondoljuk, hogy inkább megbékélünk, mert a biztos rossz is jobb, mint a bizonytalan.
4. Depresszió. Ebben a szakaszban az veszteség kezd tudatossá válni, már képesek vagyunk racionálisan kezelni a helyzetet, az érzelmeink felett uralkodni. Ugyanakkor a melankólia, a folyamatos negatív érzések még bennünk vannak, nehezen tudunk kiszakadni a gyász állapotából, sokat gondolunk arra, akit elveszítettünk. Ahogy telik az idő, jön az első karácsony nélküle, az első szülinap, amikor nem köszönt fel és azt érezzük, hogy ez már sosem lesz ugyanolyan, mint amikor ő még mellettünk volt.
5. Elfogadás. Ha a fenti folyamatokon már túl vagyunk, egyre higgadtabban és elfogadóbban tudunk tekinteni az elválásra, megértjük, hogy miért történt, belátjuk, hogy a halál az élet része és a szakítás olykor az élet velejárója, amikből sokat tanulhatunk, és amik által erősödhetünk. Az elfogadás nem csak azt jelenti, hogy már nem küzdünk az gyász, az elvesztés ténye ellen, hanem azt is, hogy megbocsájtunk, kimondjuk az érzelmeinket és többnyire csak a jó dolgokra emlékszünk, a rosszakból pedig levonjuk a tanulságot.

Mit tehetünk annak érdekében, hogy a gyászfeldolgozás könnyebb legyen?

• Az első, amit ennek érdekében tehetünk, hogy megértjük, hogy ezek a folyamatok természetesek és próbáljuk TUDATOSÍTANI magunkban, hogy mi vár ránk mind lelkileg, mind a gyakorlati életben történő változások terén.
•  Mindenki másképp éli meg az érzelmeket, valakinek az első, valakinek a második (és így tovább) fázis lesz a legrosszabb, hisz mindannyian másképp reagálunk a helyzetekre, így nem csak az intenzitásban, de abban is mások vagyunk, hogy kinek meddig tart a gyász feldolgozása, emiatt NE MÁSOKHOZ VISZONYÍTSUK magunkat.
• Adjunk IDŐt az elfogadásra és merjük kimutatni az érzéseinket, beszélni arról, hogy mi zajlik le bennünk.
• Sok esetben amiatt nehéz lezárni egy korszakot és továbblépni, mert nem akarjuk elengedni a másikat, így viszont a múltban fogunk élni. Erre segítségül szolgálhat, ha nem csak fejünkben, de tettünkben is megnyilvánul a konkrét ELBÚCSÚZÁS. Bárkitől és bárhogyan is váltunk el, ha írunk neki egy levelet, vagy egy róla készült fotót a Dunába útjára engedünk, vagy egy belső monológot folytatva megköszönjük neki, amit tőle kaptunk és elbúcsúzunk tőle; jelképesen és tudatosan elköszönünk az illetőtől, ami segíthet a lezárásban.

• Ne féljünk SEGÍTSÉGET KÉRNI, legyen szó családról, barátokról vagy akár szakemberről, merjük kimondani, hogy szükségünk van most rájuk. A családtagok és a barátok vállán kisírhatjuk magunkat, hisz fordítva, ők is elvárhatják tőlünk hasonló helyzetben; nem csak az örömökben, de a bánatban is osztozunk velük. Egy pszichológus szakmai tudásával pedig hozzásegíthet a tisztánlátáshoz, a gyorsabb feldolgozáshoz.
• Végül pedig érdemes tudatosítani magunkban, hogy a gyász során nem másokat, hanem leginkább önmagunkat sajnáljuk, magunkért ejtünk könnyeket, hisz nekünk fáj, nekünk kell megbirkóznunk ezzel a feladattal. De ha már túlleszünk rajta, bővül az önismeretünk, ERŐSÖDÜNK általa és a következő hasonló helyzetet már jobban kezeljük, hiszen tudjuk, hogy nagyjából mire számíthatunk, mi segített a könnyebb feldolgozásban.

Az elfogadás, elengedés rövid távon fájdalmas, hosszú távon viszont pozitívan hathat ki életünkre.

Hiszen a gyászfeldolgozás nemcsak az adott helyzettel való szembenézést jelenti, hanem önmagunkkal való tükörbenézést is. Ezekben az időszakokban van időnk befelé nézni, kicsit számot vetni és értékelni a jót, becsülni a szeretteinket, átgondolni a jövőnket, célokat megfogalmazni. Szakítás esetén pedig átgondolni, hogy legközelebb, hogyan tudjuk jobban, érettebben csinálni. A nehéz helyzetek gyakran összekovácsolják az embereket, ilyenkor ugyanis kiderül, hogy ki az, akire valóban számíthatunk. Az elveszített szerettünk emlékét pedig bármeddig megőrizhetjük, továbbvihetjük, hisz azt sosem fogjuk elveszíteni.

“Idővel a gyász sajgó fájdalma átadja helyét az emlékezésnek, s az ember lényének üresen kongó részei újra megtelnek hangokkal, beszéddel, nevetéssel…”

/Lois Lowry/